Borka bedekkere 4. rész

azaz Agylob menni München Abenteuer 4.

Danke für figyelem és vidámság! :) Ahogy ígértem, jövök, ugyanis mi október 15-én nem hagytuk abba Németország harmadik legnagyobb városának villámjellegű feltérképezését. Miután leszédelegtünk az Olimpia-toronyból és kicsit megpihentünk a padokon, újult erővel keltünk fel nézelődni.

És még csak délután három óra volt…

Az Olympiapark maga (ittál, ön(t)!)

Tiszta jó időt futottunk, irányunkat és -tűinket beállítottuk a Schloss Nymphenburg, azaz a Nymphenburg-kastély felé, ahol szintén vannak hattyak és egyéb vad, szárnyas vadszárnyasok, akiket muszáj legalább négy magyar gyerekkéznek puffadtra tömni. Nagyjából három hónapja készült erre az etapra Egyesem és Kettesem, így a protokollnak ellenállni tilos volt. Arra viszont én tartottam igényt, hogy kenyér- és egyéb tészta kizárt, ha valamit adni akarnak nekik, az saláta vagy valamilyen növény legyen. Azt viszont venni kellett, ezért elhatároztuk, hogy életem egyetlen párjára bízzuk magunkat, aki már fél éve ott tartózkodott, és elmegyünk salátáért a madár-, és csokis kekszért az embergyerekeknek. (Nanáhogy! És nem összekeverni! :D )

• Azért az Olympiapark mást is tartogatott a számunkra, hogy szirénhangjával letérítsen minket az útról, de nem hallgattunk rá. Mi lehetett ez?
  a. Bemászni az Oxygen-toronyba (O2, ottani mobilszolgáltató), ha már úgyis minden toronyt meglátogatunk. Nálunk úgysincs oxigén! (Csak szmog… meg Té!)
  b. Star Wars Szereplők kiállítására menni. (Nem, nem, akkor sem!!! A fene egye meg! Nem hívna meg valaki??? Franc akar költeni rá…)
  c. Sea Life akvárium 20 cápafajjal, csak itt, csak most, Olympiaturm-belépővel 5 euróval olcsóbban… A hülyének is megéri!

(Nem hinnéd el, de
C = És egyrészt azért, mert ilyet itthon is látunk, Tropicarium néven fut, illetve úszik a Camponában [azt meg is látogattuk azóta – a szerző], másrészt mert 56 euró (!!!) volt a nagycsaládos csoportjegy – ott két szülő két gyerekkel már nagycsaládnak számít. WTF???)

„Apa” úgy határozott, hogy akkor irány egy korábbi szálláshelye és plázapontja, ahol a kalauzoláson túl egyúttal be is vásároltunk aznap estére, illetve másnapra (lásd vasárnapi boltzár alap, illetve hogy zavartalanul mászkálhassunk a városban), ami még hiányzott a lelkünknek, meg ugye a huncut madaraknak. Persze közben leesett a délután négy óra és az üresgyomor-jelző meteor, így a Kaufland nevű nagyáruházban beültünk egy imbiszeshez, ahova anno a férjem is járt, előszeretettel ritkítva a húskenyér-állományt (Leberkäsensemmel – mindeközben sem májat, sem sajtot, sem zsömlét nem tartalmaz, de nem gond, ez a német neve). Én is megkóstoltam, nagyon finom, vaskos, húsos, mivel Németországban 70% hústartalom alatt nem tesznek ki árut sehova. Baromfipálca?! Olyat keresnél ott, a hátadba is állítanák; nem hús az, még csak nem is étel. A legványadtabb virsli is 72%-os… És még annak is olyan íze van, hogy az itthoni frankfurti virsli elbújhat mellette disszociatív személyiségzavar miatt zokogva.

• Mi a kedvenc mondásom? Most tanuld meg… :D
  a. Németországban a kerítés is kolbászból van, ott minden kolbászból van!
  b. Körzetük az autópálya, tempójuk halálos…
  c. Bayern München!

(Nem hinnéd el, de
A = Egyszer nyáron azt találták nekem mondani, hogy miért vágyom én külföldre, ott sincs kolbászból a kerítés – az nem nagyon érdekelte a vitapartnerem, hogy nekem itthon kerítésem sincs. Én ezt a frappáns választ bírtam odaszúrni neki, amire csak hebegni-habogni tudott, majd feladta nyesztetésemet a saját életem lefolytatásával kapcsolatban. Nem bántam, ő baja volt, mi itt ezen a hétvégén frankón megettük a kerítést. :D )

Egy kis emlékeztető, hogy ezek komolyan gondolják a Kolbászt-mindenbe! mozgalom kimaxolását: a nürnburger (a mekis verzió, alatta az oldalborda-donorom kézműves terméke, melyet itt is meg lehet csodálni).

Végy egy császárzsömlét (K.u.K.), vágd ketté, tegyél bele nürnbergi kicsi fehérkolbászt (Lidl, Aldi a barátod ;) ), nyomj rá mustárt vagy kecsapot, esetleg majonézt, vagy ezt így mind, ha a miénk tetszik, rakj bele (jég)salátát és sajtot is. Nyami!

Csak ne mondd, hogy nincs kolbászból a körítés! :D

1. Na, miről akartam tovább mesélni?
   a. Hogy még mit ettetek a Kauflandban.
   b. Hogy hova mentetek a Kaufland után már végre.
   c. Nem mindegy?! Írjad mááááár…!

(Nem hinnéd el, de erre a kérdésre nem kell válaszolni, már eszembe jutott.
Jóvan, jóvan, írom már. :D )

Persze most a salátát madaraknak vettük, hogy ne pusztuljanak el a gabonakészítmények fel nem dolgozhatósága miatt. Érdekes élmény volt, hogy bár a magyar (v)iszonyokhoz képest az itt kerülgetett bolygólakó-társak nem szóltak be, nem gáncsoltak el, valahogy mindig meg tudtuk oldani a kikerülést és a sasszét, pedig jöttünk-mentünk rendesen, zsúfoltság volt. Mindenki tette a dolgát egy szó nélkül, ahogy kell. A kasszírnő nagyon fáradt volt, ez látszott rajta, de mégis belefért egy mosoly a vevőnek, és nem söpörte odébb a vásárolt holmit anyázva, mint itthon szokás egynémely helyen. Hát így hanyatlik a Nyugat arrafelé.

Délután öt óra volt, mikor kiértünk a Nymphenburg-kastélyhoz, lemenőre vette a figurát a nap, amennyire a felhőzet láttatni engedte. Eső most sem esett, aminek örültünk, de kezdett hűlni az idő. A kastélyhoz vezető út és a folyó-tó kertje érdekesen hosszú és keskeny volt, kicsit a párizsi Mars mező-Trocadero parkegyüttesre hajazott, csak az Eiffel-torony helyén egy Ferdinánd-hídhoz hasonló kis átjáró ívelt át a vízen. (Emlékeimbe gyakran visszatér, a vak asszony visszanéz, meg ilyesmi, sálálálá. Szintúgy a kis híd, szintúgy az Eiffel.) Ott jött át a busz a megállóba, mi pedig le, pont a paprikáról beszélgettünk, hogy itt bezzeg csak akkor csípős, ha rá van írva, nem úgy, mint „otthon”, ahol random, megveszed csemegeként és reménykedhetsz, hogy egyik sarka sem fog véletlenül fütyülni.

Mi füttyentettünk, mert kibújt a Grimm-meseváros a könyvekből és a fejünkből a szemünk elé. Hátrafelé és előrefelé kígyózott egy kis folyónak látszó tó, fasor mellett allé mutatott a kastély irányába, és Kauflandos szatyorral menetelt végig rajta egy négytagú család. :)

Köszöntünk a vadkacsának, de nem értett semmilyen nyelven, mi meg kacsául nem tudunk, úgyhogy „Hallo – Tschüß”, elúszott.

A kastély környezete tele van mindenféle formájú tavacskával, van ez a hosszúkás, van négyzetes, vagy ovális, van kerek és kanyargós is. Király (herceg) uramék vájatták ki, hogy szebbé tegye az uradalmat, mert akkoriban még tudtak építkezni, nem csak mindig a kocka beton, váááá. :(

Élővilág pipa, itt aztán lehetett nézelődni.

A központi nagy tavon úszkáló mindenféle repülő gerinces állat már alig várta, hogy jöjjön a nemzetközi potyakonyha. A hattyú, a sirály, a vadkacsák és -libák, illetve egy nem azonosítható, fekete hajas, punk madár (búbosvöcsök?) érkeztünkre lassan ránk rombolt, illetve a markunkban tartott salátalevelekre. Később másik utazócsoport is jött, talán lengyelek, na, ők nem voltak a legneveltebbek, becaplattak a szóróhelyre, hangosan beszéltek, oda se hederítettek, hogy körülöttük mások is vannak, de nem fajult el a dolog. Az állatok melegedtek bele inkább az etetésbe, és a lányommal egymagas fehér veszedelem elengedési bojkottot hirdetett Ketteske ellen: addig nem mész ki, amíg nem adsz még kaját. Szegénynek már üres volt a marka is, a zacskója is, és minden osztható elfogyott. A madár jött fenyíteni, a lányom meg megijedt és sírva fakadt, hogy nem engedi ki a hattyú (ráadásul a sirály is arcoskodott, pedig az nem is eszik salátát, az inkább ilyen kislányokat eszik, na, jó, nem, csak ha sellő). Életem egyensúly eredője szabadította ki a bekattant tojásrakók gyűrűjéből (akik szerintem frankón nem értették, miért dől víz a humán fióka szeméből és hallat furcsa hangokat, ellenben nem ad enni, ENNI…!!!). Nem esett baja, de utána nagyon rosszkedvűen nézett a másik faj képviselőire, hogy na, ezeknek is kellett adni a fenének, na, hát soha többet. „De kislányom, ezek jönnek a kajára, nem bántanak…”

Kedvderítőül kapott egy elhullajtott pihetollat, amihez szedett még egyet, hogy majd apjának adja zálogba, meg kell tartania, mire hazajön. (Nem húzom az idegeket: mindkettőt korrektül elvesztettük másnap. Gyorsan lefényképeztem, mert éreztem, hogy mi lesz a sorsa.)

Sajnos, mivel napnyugtakor érkeztünk az épülethez, már nem tudtuk belülről is megszemlélni, de férjem szerint – akinek viszont a fél év alatt volt eszében megkukkantani – külön gyerekcsináló terem is van a kastélyban, és csak egyszer használták (lett is arisztokrata eredménye, de neveket, időpontokat és egyéb információkat ne kérdezz, lusta vagyok felmenni érte a Wikipédiára :P ). Egyeském erre könyörgött, ne nézzük meg, nem kíváncsi rá, és ugye bemutató se lesz, mert arra meg végképp nem. Megnyugtattuk, hogy az olyasmi publicitásban illegális lenne, meg amúgy sincs sajnos már idő megnézni, mert bezár, mire a kapuhoz érünk. (Emlékeztetőül: még csak tizenegy éves. Örülök neki…) :D

Kívül is egész érdekes volt, vadkacsák legelésztek a füvön, pontban hatkor beindult a helyi torony harangjátéka, pont, amikor Ketteském kijelentette, hogy már csak az ijesztő harangjáték hiányzik. Na, tessék, megkaptad, mondtam, ne bánkódj, nézd csak, mindjárt lemegy a nap, szaladjunk, hátha a kastély túloldalán láthatunk belőle valamit… A beszűrődő rácsokon keresztül felgyulladt a távoli ég. (Ahhh!)

Keresztülgyalogoltunk az árkádok alatt, hogy a kertes-szobros részhez érjünk. Ez bennem a margitszigeti Rózsakertet elevenítette fel, csak kissé görögös hangulatban. Tökéletes időzítésként pont ekkor ment le a nap, minek eredményeképpen szerintem életem eddigi legszebb naplementéjét láthattam…

Igen. Ez így nézett ki, nincs rajta semmilyen effekt vagy szűrő. (Mondjuk, ennyi színházat meg is érdemlünk, amennyit szenvedünk, baszod.)

Emögött a kis szökőkút mögött megint hosszú folyó alakú állóvíz futott el a legfölső zsáktóig. A zsáktó előtt vicces jelenet tanúi voltunk.

• Vajon mi történt ott?
  a. Megjelent a páduai Szent Szűz. (Most mi van, neki is kell valahol nyaralni!)
  b. Győzike lapos mellúszással tempózott a vízben.
  c. Csupasz vállú menyasszony fotózkodott a szélén.

(Nem hinnéd el, de
C = volt vagy öt fok, de maximum tíz, az a csaj meg ott mosolyogva, a legnagyobb természetességgel pózolt a fotósnak egy szál spagettipántban. Ránéztem, és kivert a hideg veríték, ami lefagyott és a nap további részében, ha eszembe jutott, hipotermiás sokkot kaptam helyette is. Nem is fotóztam le, elég csak emlékeznem és fázom. :D Ezek nem normálisak… Ezek németek! :D Szar lehet a mézesheteken tüdőgyulával feküdni az ágyban, meg ciki is, ha a férjet nem Tüdő Gyulának hívják… :D  …Na, de most komolyan… Győzike?!?! Megijedtél, mi…?:D)

Akkor minden fotóapparát vagy lemerült, vagy pedig a szürkület tette alkalmatlanná a fényképezést, és mi – magyarok – kezdtünk fázni is. Egyesem és fél DNS-donora férfiasan állták a sarat ennek ellenére, nekem viszont fájni kezdett a lábam – ezt a szokását azóta sem felejtette el -, Ketteske felnyítt, hogy egyrészt pont annyira éhes, amennyire álmos, illetve ijesztő sötét kezd lenni, menjünk már. Mivel nem igazán tudtuk, hol a kijárat, előttünk egy pálmaház, egy kávézós résszel, két oldalt meg az őstermészet, hátunk mögött meg Thor felesége – nem nézek hátra!!! FÁZOM! -, nekiláttunk visszakanyarodni egy külső kis úton keresztül. Tiszta Agatha Christie-s és Wodehouse-os hangulat uralkodott (lányom egyik, én a másik viszonylatban), egyre lejjebb ereszkedett az este – meg kell nézni ezt a négy bülbülszavú bolondot -, halkan rimánkodni kezdtem, hogy azért kitaláljunk a gyönyörű labirintusból. Valaki meghallhatta, mert visszakanyarodtunk a kastély hátuljához. Szuper! Már csak egy kilométer a buszig… :D

Amíg visszaértünk a kis hídig, ahonnan besétáltunk vala, lányom körülbelül tizenhatszor utalt rá, hogy álmos, éhes, fáj a lába, de tulajdonképpen semmi baja, mert inkább éhes, mint álmos, és amúgy tud jönni, nem szeretne a kacsákkal éjszakázni a híd alatt… :P Jó, nagyon elfáradt, mert este tíz helyett este hétkor produkálta magánszámát (egyébként mondtam már, hogy imádom? :) )

A kis hídnál férjem elvesztette tájékozódóképességét, és közölte, hogy akkor merre is lehet a buszmegálló, és ezzel a kérdéssel átmentünk a hídon és a zebrán. Majd vissza, mert az akkor mégsem arra megy, tehát a másik oldalon lesz. Aztán megint előre, mert eszébe jutott, hogy de nem arra megyünk. Utána ismét vissza, mert akkor az a busz ott nem is áll meg… Jelentem, ha valahol egy ipari kamera felvette ezt a nyolclábas keringőt és kikerül a Youtube-ra, én perelni fogok! :D

Tehát beültünk abba a megállóba, ami hitvesem szerint hazagurít minket. 59-es busz, metróig, gyorsabb, mint a 12-es villamos, ami még húsz percet kavirnyászik a belvárosban… „De nem itt szálltunk le?” „Nem, nem, ez a megálló az.” „Hát akkor jól van.” Tíz perc cidri után jött a busz, felszálltunk, leültünk. „Nächte Haltestelle…” azaz következő megálló ugyanazon a géphangon, ami itthon is, csak magyarul szól. Elmennek a házak, a parkok, egyre kevésbé ismerős a hely. „Hát erre még nem jártam” – így ő. Ühüm, szép lesz ez, gondoltam. Aztán: „várj, ez ismerős! Két megálló múlva lesz egy metrós megálló…” Aha, lesett a kijelzőről.

Hát szóval eltévedtünk.

Az a pofátlan szerencsénk, hogy Münchenben szó szerint bolondbiztos módon nem lehet eltévedni, csak annak, aki akar. (Azt pedig úgyis elássák az angolparkban és annyi.) Minden metró összeköttetésben áll egymással valahol, akár több helyen is. Na, most nekem éveken keresztül rendszeres rémálmom, hogy számomra ismeretlen metróban eltévedek és ki kell találnom onnan. Felébredt bennem a városi galamb, és megskubiztam a metró tetején levő térképet (ott tényleg annyi a vonal, hogy nem látható az ajtók fölött elhelyezett kép, így csak a plafonon fér el). Oké – indult be a Terminátor-GPS-rendszerem -, lássuk, hol vagyunk most, az a vonal hol kapcsolódik ahhoz a vonalhoz, ami hazavisz, megvan, ez az a megálló, most, leszállunk, átszállunk, aló mars!

Azért van előnye a rémálmoknak, lehet tanulni belőlük problémamegoldást: húsz percen belül a hotelben voltunk.

Lányom annyira fáradt volt, hogy majd’ éhen halt :P, így kaptunk egy szobáig szállított, teljes, gyors vacsorát. Minden meg van bocsátva. :P Aztán később néztem térképen, hova kavarodtunk: majdnem körbejártuk Münchent, az ijedség ellenére jópofa kaland volt (de azért reméltem, hogy nem ismétlődik meg). ;)

Aznap Ketteske aludt velem, hogy Egyesnek is kijusson az apjukkal alvásból, és közeledett a másnap. De azt majd a legközelebbi posztban. ;)

Addig is: München, bis bald! ;)