Borka bedekkere 5. rész

azaz Agylob menni München Abenteuer 5.

Grüße aus Wunderschön, az utolsó előtti napunk vasárnap lett a naptárban, 2016. október 16-án, pont 24 órára a hétfőtől, amikor már haza kellett jönni (haza?! Nincs rá jobb szó). De ott még nem tartunk, ne szaladjunk előre, ne is pánikoljunk: vasárnap még pont jó dolgok történtek velünk ahhoz, hogy poszt legyen belőle – mit tesz a blogmotor, pont vasárnap. ;) Ami előző nap történt, az ott is marad, jöhetnek az új nap új kalandjai. ;) Jó virtuális utazást kívánok, velünk, magaddal, én tutira jól szórakoztam, kölkek is, apjuk is, szóval leírva se lesz ez rossz, szerintem. :)

Rettentő fáradtság maradt bennünk az előző napi óriásmászka eredményeképpen, így lemaradtam a napkeltéről, amit a férjem szobájából lehetett (volna) látni. Inkább megvártam a reggelit…

Először is így alapoztunk – és most elnézést, de a nyugalom megzavarására alkalmas képek következnek -: szalonnás tojás és kávé, aztán csokis keksz és Karamalz. Nyami! Igen, nálunk a pasi főz-süt, méghozzá igen jól (nem, nem eladó, megtartom, én ugyanis teljességgel konyhai antitalentum vagyok, ennyi könnyebbítés létszükséglet a családnak):

Tudom, ez gasztronómiailag erős volt, nézd el nekem, hogy kiba’ fáradt voltam és kellett az energia. Ha továbbiakban leírom, hova mentünk és miket csináltunk, szerintem meg is érted. (Estére világvége szinten lerohadt a lábam. Nem tudom, mennyi kilométer került bele, de dobott egy tízes helyiértéket szerintem.)

Azt bezzeg nem tudtam lefotózni, hogy egy kis fekete mókus galoppírozott a hotel közelében épülő apartmanház melletti ősfás parkban, cipelve egy tölgymakkot a mancsában. Nemcsakhogy eleve volt baromi gyors, hanem mert a gyerekeim csak egy hatalmas „móóóókus!!!” felkiáltással bírták nyugtázni, amitől a kisállat úgy eliszkolt, hogy csak a kis farka látszott, be egy fa mögé, ahonnan többet nem jött elő. Mondtam nekik, hogy ezt nem így kellett volna, és akkor le tudtam volna fotózni. Helyette lekaptam ezt, mert vicces rajta a néni – igazi német humorú marketing, bele kell ásni magunkat, mint az angolba, hogy értsük -; ezennel akkor bemutatom Norma Vitát, az életszínvonalamat:

• Csak én látom, hogy esik?
  a. Igen.
  b. Nem.
  c. …Miért, esik?!

(Dehogy esik, szép az idő.) Amúgy meg ez elvileg repül, de esni is szabad. Ugyan nem tudom, miért és hova, mert ez hússzállító, és a mai napig nem sikerült megfejtenem, miért repülő nénivel hirdet egy húsoscég. Vagy pont ez a lényeg, hogy csavargó grafikusokat ihlessen meg, és máris instant reklámozásra indít? Hogy szárnyakat ad, meg mellet, combot és felsálat disznósajttal…? Valaki vegyen tőlük húst, és mondja meg, milyen… Esetleg be van LSD-zve? Szerinted?

Addig is mi továbbmentünk, nem volt idő ilyen marha- és disznóságokon töprengeni. Várt minket az aznapi menetmenü:

1. 12:00-13:00 között Junior Campus (a BMW Welt elnapolt rendezvénye),
2. utána a Marienplatz és az Englischer-park,
3. illetve ami még belefér (sajnos az Olympia Einkaufszentrum végül kimaradt, de akinek nagyon hiányzik, az barangoljon virtualice benne itt, vásárolni persze csak online tud, de legalább a pinakotúráztatási fíling megvan)

Ahogy a szombat BMW Welt iskoláscsalogatójáról lemaradtunk, megbeszéltük az ottaniakkal, hogy vasárnap fél délre odamegyünk, félretesznek nekünk jegyeket és be tudunk menni. Várt minket a Junior Campus, én pedig szociálisabb voltam, mint valaha, amit később nem is bántam meg, mert egy régóta nem művelt feladatot kellett véghezvinnem: tolmácsolni angolról magyarra.

A bejelentkezés nem ment zökkenőmentesen, mert – mint kiderült – ugyan van foglalásunk, el is vihetjük a jegyeket, de az előadások miatt mindenkinek tudni kéne angolul vagy németül. Én tudok, de a családom többi tagja nem igazán. Mondtam, hogy sima liba, majd én fordítok nekik (gondolataimban agysejtjeim izzadni kezdtek és lázasan kutatták, hova dugták azt a qrva okszfordot és a zongoratartó országhghot). Úgy tűnt, meggyőztem őket, mert a német sztereotípia avatárja (vö. megtestesülés), egy szőke, kék szemű, vékony szájú, fehér bőrű teremtés már intézte is nekünk szintén teljesen német reklámba illő Hallo-Allesklar-Tschüß-özéssel az angol prezentációt és a részvételt. Nagyon kedves volt és sportszerű, bár volt az a gyanúm, hogy beszélgetésünk után kért öt perc szünetet, hogy a publikumtól távol eshessen össze a röhögéstől. Ugyanis mi teljesen hoztuk a hülye magyar turista, csak kolbászul beszél-sztereotípiát… :D 24 euró, tisztességes látogatók voltunk, és nem kérdezett senki semmit, elvettük a jegyeket és irány a Junior Campus laborja.

• Mit nem néztünk meg, amit szombaton már láttunk?
  a. A katicabogarakat.
  b. A vécét.
  c. A motorokat az emeleten, és a kávézót a marhabőrrel.

(Nem hinnéd el, de
C = Erről nem is írtam szombaton, mert képeink nagyrészt családtagokat tartalmaznak, illetve nem tartottam fontosnak, de a BWM Weltnek van motorkerékpár-részlege is, méghozzá nem is akármilyen. Majdnem mindre fel lehet ülni és szelfizni ezerrel – élőben mászkált is egy japán mamika egy kétméteres, teleszkópos, önképfényező bottal, melynek végén egy kicsi telefon díszelgett. El nem tudom képzelni, hogy ezzel hogy nem nyársalnak fel valakit, vagy takarítanak ki véletlenül vele, vagy egyáltalán hogy férnek el tőle? Önvédelmi célokra persze jó lehet… Tömegoszlatónak is…)

Volt még félóránk a kezdésig, ebből negyed a regisztrációig, ezért még kicsit nézelődtünk a kiállított autók között, volt, amibe bele lehetett ülni, illetve a kis kék bogár most önálló útra kelt: egy személyzetis hozta-vitte benne a látogatókat, egy kör teljesen ingyen, és meglepődtünk, hova köpi a kipufogógázokat, de nem kellett aggódnunk. A létesítmény levegőcserélős és valahol nyitott is. Azért néha kellett szaladni a gépkocsi elől, mert a vicces kedvű sofőr egyre-másra becélozta a tömeget, de igazából sosem ütött el senkit. (Hihihi…) :P

A Junior Campus előcsarnokában interaktív kiállítás várta az érdeklődőket. Szombaton csak benéztünk ide, de most ki is próbáltuk az elemeit: volt egy rész, ahol azt a kérdést tették fel a gyerekeknek: vajon az autóknak is van mennyország? Azaz hogyan lehet újrahasznosítani guruló házainkat, ha már kifogyott belőlük a létezés képessége. Egy kijelzőn ment dokumentumfilm, amit fülessel lehetett hallgatni. Aztán volt ott minden: légellenállás kontra energiafelhasználás szél- és vízgéppel; napelemmel működtethető autó feltöltése után mozgatásra bírás egy gurítósínen; eszközök, amelyekkel dolgozni lehet (ne fogd meg!!! :D vagy ha megfogtad, ne vidd messzire, szolgálati közlemény, józsi, józsi); fenntarthatóság-jelző fa, és középen egy üveghengerben kiskocsimúzeum. Beszéljenek a képek:

Dél előtt negyedórával rendben odaálltunk a regisztrációs pult elé, és megmutattuk jegyeinket. Szegény asszisztens, aki szintén mintha egy RTL-reklámból bújt volna ki (nem az az RTL, a német RTL, de akkor legyen ZDF, nekem mindegy), jól megküzdött a neveinkkel és a névkártyára írással, a férjem nevét a rendszer például nem is fogadta el elsőre, úgy kellett betűzve leírni. Pedig Zoltán… az meg szultán, ami már török, az meg ott ismerős, „jaaaa, vagy úgy, tényleg, Szoltan, az úgy már más”, na, kérem, hát töröknek kellett volna születni, csak az a bibi, hogy akkor tutira nem így hívnák az uram. :P Egyúttal megtudhattuk azt is, hogy csak mi vagyunk most látogatók, így kapunk egy exkluzív egyórás előadást, csak mi négyen.

Délben pontban beálltunk a kapu elé, miután becuccoltunk a ruhatárba, majd segítőnk megkérdezte, hogy mindenki érti-e, hogy hova megyünk és mi lesz ott, én buzgón fordítottam, meglepődve, hogy még nem felejtettem el. „Kop-kop, kopogjatok be az ajtón” – buzdította ifjú padavánjait a jedimesternő. Az ajtóval az erő volt, mert kinyílt.

Meg egy mosolygós nő a túloldalon, ugyanis kaptunk egy idegenvezetőt, aki, mint már mondanom sem kell, a sztereotip német nők barna hajú változata volt (nem mellesleg baromira hasonlított egy finn ismerősömre, csak épp húsz évvel fiatalabb kiadásban). Belül egy nagy, kör alakú terem volt, mindenféle interaktív kütyüvel a szélein. Leültetett minket a központi üléssorra, kaptunk frankó beléptetőkártyákat, kinek van még ilyen, hogy beléphet a BMW-hez? ;) Ezeket be kellett csúsztatni az ülések oldalán lévő olvasóba, és így regisztráltak lettünk négyen, el is kezdődhetett az előadás.

Valószínűleg plusz időt vett el a fordítás ide-oda, így csak egy rövid tájékoztatóra, kvízsorra és a körben lévő interaktív cuccok kipróbálására maradt idő, el is szaladt az egy óra, de nagyon jót szórakoztunk, a gyerekek brillíroztak, hogy mit jelent a mobilitás, a globalitás és a fenntarthatóság, mely három elv a BMW névjegye is.

• Te tudod?
  a. Nem.
  b. Igen.
  c. „Hagyd már ezt abba!” :)

(Jóvan, jóvan, a mobilitás a mozgathatóság, hogy minél könnyebben jussunk el A-ból B-be a lehető legrövidebb idő alatt. A globalitás, hogy ezt világméretű szinten tehessük meg, korlátok nélkül. A fenntarthatóság, hogy a bolygónkat védjük, ne romboljuk, ha kivágunk egy fát, ültessünk a helyébe egy másikat – igazából tíz másikat, de ez most lényegtelen -, ugye, milyen szép? Nekem már eleve szimpi volt ez a nő, de így még inkább az lett, nem beszélve a jó öreg bömösről. :) Ugye, hogy a cég nem bunkó, csak a sofőrök… Elnézést :D )

Egyébként marha érdekes volt az egész prezi, sokat röhögtünk, örültem a folyékony angolnak, a kihívásnak oly sok év után. Közben játszhattunk, kondizhattunk, nyomogathattunk, pöckölgethettünk, kirakózhattunk, hallgatózhattunk… és hipp-hopp, elrepült az idő. Az az igazság, hogy nem hittem volna még előző nap, hogy ilyen jól fogok szórakozni. De jó, hogy nem hagytuk ki!

Ide is inkább képeket teszek:

Felvillanyozva – höhö – és tudással tömve kilódultunk nagy köszönéssel a csarnokból, és legott helyet kezdtünk keresni megterhelt hólyagunknak. Találtunk is mobilvécéket a Welt két oldalán kívül, de nem ám valami rusnya kék doboz, kérem szépen, hanem rendesen megépített toalettház, amely – lévén koedukáltra tervezték, nem röhögni, természetesen nem lett az, külön két oldalt volt a férfi és a női – ilyen ínyencséget tartalmazott egy piszoár belseje:

Nem próbáltam ki, ennyire nem vagyok jó célzó, meg aztán apparátom sincsen. :D :D :D Viccesek ezek a németek!

Ha már ilyen emelkedett síkra kerültünk, nosza, irány volt Horány Marienplatz, a belváros klasszikus része, ahova kétszáz négyzetméterenként ledobtak egy templomot színre-szagra-vallásra való tekintet nélkül, totál liberálisan széjjel- és összeszórva. ;)

Vasárnap lévén tömeg volt a metrón, amit itt nem szoktunk meg, ugyanis valahogy addig nem voltak sosem olyan őrült sokan. Még így sem éreztük azt, amit Agyarországon, hogy nem tudjuk egymást megszokott rutinnal kerülgetni anélkül, hogy vaskosakat oda ne mondogatnánk egymásnak, vagy tettlegességig ne fajuljon a dolog. Pedig aztán itt nemzetiségre való tekintet nélkül ömlött minden irányból mindenféle, zömmel hozzánk hasonló turista. Egy rossz szó, egy lapos pillantás, annyi sem jelent meg, csak az emberek dinamikus forgataga pörgött, benne velünk, követve egy rendszerezett, hullámzó tánc koreográfiáját. Az MVG, a helyi közlekedtetési vállalat számára ez is egy rutinos vasárnap volt, és a müncheniek szeretik a flottul klappoló és a klappul flottoló idegenforgalmat, továbbá náluk valahogy nem ég rommá a 3-as metró, pedig nem fiatalabb, mint a miénk.

Európa istenmentsvára (Budapest) helyett még pár poszton keresztül továbbfolyunk a hétvégén Münchenen, csak tartsam az iramot, meg a szokásos, ne menj sehová, mint a reklámok előtt, de azért pisilni igen, figyelj a golfzászlóra, meg enni is kell, nosza, vagy aludni, na, azt nekem is, szóval szavamat ne feledjem, mi közben sétálunk felfelé a Marienplatzra a metróból… folytköv.

München, bis bald! ;)