Gondoltam 2016-ban, és aztán ezt most jól idetettem két évvel később. :)

Borka bedekkere 3. rész

azaz Agylob menni München Abenteuer 3.

Scheiße… Hát ez nem megy gyakrabban, mert az írás sosem megy tapsra, én meg szabadságra. Ha meg igen, akkor beteg leszek. :D Volt egyszer egy szombat, amúgy október 15-e, szóval bakker, pont egy hónapja, amikor elkezdtünk Münchenben ide-oda mászkálni, nézelődni, volt egy hétvégénk végigrobogni a városon (közlöm, hogy nem lehet, két hét alatt lehetne – talán, ha állandóan úton van az ember). A robogásban már túl voltunk a BMW Welt első részén, és megpihentünk kicsit a Hallo Zukunftos kocsikiállítás előtt, hogy na, akkor most hogyan tovább, előttünk az egész – na jó, fél – szombat. Ha tetszettek a kérdéses-válaszos „kiszólások”, én megtartanám, megmondom őszintén, szóval olvass tovább bátran és gyáván is, nem harapok, csak szórakoztatok. Remélem. :D A legjobbakat kívánom hozzá!

Nem ettek meg a katicák, szóval nyugodtan ücsöröghettük az épület előtti lépcsős kőpadon (nem, hideg volt), szépen sütött a nap. Merre menjünk? Ott voltunk az Olympiaparkban, célszerű volt hát megnéznünk a tévétornyot (melynek neve, melynek neve, nem fogod elhinni: Olympiaturm).

Egy kis felüljárón lehetett átmenni az Olympiahalléhoz (a stadion, ami úgy néz ki, mintha Holle anyó varrós dobozából kiesett tüllcsomag lenne), miközben két oldalt Csillagok háborúja megasztori szereplők kiállítását hirdették plakátok, majd maga a jegyelosztó is, ahol hosszú-hosszú sor kígyózott – nem megyünk be, nem megyünk be, imádkoztam, meghallgattatott -, de mi kikerültük, majd megcsodáltuk a stadiont – ilyet építs, Viktor!!! -, illetve az előtte fényképezkedő, jókedvű, kerekesszékes csoportot.

• Erről jut eszembe, mi volt az az aspektus (is), ami miatt Münchent nagyon megkedveltem?
  a. Szabadon gurulhattak a kerekesszékesek a városban, mert minden akadálymentesített, például az aluljárókból minden esetben mennek felfelé és lefelé is mozgólépcsők, nem kell talpalni (főleg, ha nincs mivel).
  b. Az emberek hihetetlen türelmesek, előzékenyek, legalábbis legtöbbje, nem akar fellökni, de nem is alkalmatlankodik, pontosan tudja, mikor kell segítségre sietni vagy épp kikerülni a másikat anyázás nélkül.
  c. Mindkettő.

(Nem hinnéd el, de…
C = Egyszerűen München már zsigeri szinten Nyugat! Sem a nyárvégi lövöldözés helyszínén, sem máshol a városban, egy kivétellel nem konfrontálódtunk senkivel. Az az egy is a fiamat lökte föl, és már ott sem volt. (Nem személyes.) Amikor felszálltunk a metróra, egy pasi – nem német, amúgy! – már pattant is fel, hogy „family”, hogy üljünk egy boxba, ő elül onnan, hogy ne legyen útban. Az Olympiaparkban két barátnő felhőtlen vidámsággal pletykálta rommá egy másik ismerősüket, miközben ettek, egyik ült a padon, másik szemben egy kerekesszékben. És mások is kutyával vezetve, rokon által tolva, a legnagyobb természetességgel, senki sem bámulta őket vagy szólta meg. Úgy tűnt, fél München „rokkant”, pedig dehogy, csak ott ki tudnak jutni a testi fogyatékkal élők a szabad levegőre. Itthon ez képtelenség, ha a féllábú Mari néni a harmadik emeleten lakik és nincs lift, akkor ott is marad, ha pedig nem járnak fel hozzá naponta egy cekker valamivel, akkor nem sokáig marad ott, de végleg… Leben München! Élhető város, és ahogy néztük a politikai plakátokat, mert ott is valami választás lesz az év végén, szeretnék is, hogy az maradjon.)

De vissza a toronyhoz :)

Igen, durrrva magas. :)

Ahogy a Wiki mondja: „Az Olimpiatorony München egyik nevezetessége, mely az Olimpia parkban található. 1968-ban nyílt meg. Teljes magassága 291 méter, tömege 52 500 tonna. 182 méter magasan egy forgó étterem található, mely 230 férőhelyes. Az étterem 53 perc alatt fordul körbe. Az épületben van egy szervizlift, melynek sebessége 4 m/s, és két 30 személyes lift a látogatóknak. A látogatók liftje 7 m/s sebességű, a 190 métert 30 mp alatt teszi meg. 2004-ig 35 millió látogatója volt. Tetején számos analóg és digitális rádió- és tévéadó antennája található.” (részlet)

Ó, igen. Az éttermet kihagytuk, csak a torony és az onnan látható kilátás érdekelt minket. Megvettük a családi jegyet (meglepő módon csak 18 euró volt, ami egész olcsónak számít), és irány a nagy légterű óriáslift. Betereltek egy halom csillogó szemű turistát a kabinba, és egy liftesember elindította a szerkentyűt. Fönt a számlálón pörögtek a számok, nem az emeleté (minek? Az első emelet és nem a Béláé [Kiki? Kit érdekel? :D ], vagy 192 méterre van a földszinttől), hanem a gyorsulásé. 7 m/s-ig meg sem állt. Amúgy a fél perc másfél percnek tűnt, és mindenki halál csendben várta a fizikai eredményt. Fül pattog, lehelet megszegik, ahogy a lift emelkedik (bocs, Johann)… Hanem aztán hirtelen megállt… És a kis csillós szőrű fülcsigám egyensúlyfolyadékában a kalcitkristályok vad pogózásba kezdtek, üvöltve, hogy Óóóóómájgáááád, én meg nem díjaztam annyira a bulit. :D Eredmény: összerogyós magánszám és dülöngés a liftajtótól még vagy félórányira. Vagy háromnegyed? Hiába, aki hiperszenzitív a földön, az hiperszenzitív 200 méteres magasságban is. :D

Miért, mekkora az a 7 másodperc per izé, és kit érdekel? Kérdezed, teljes joggal. Alapból nem lenne nagy etvasz, ugyanis átszámítva 25 km/h, ez egy átlag lópikula biciklivel, aha! De nem előre vagy hátra, mint azt a járdán csöngővel szokás tenni, hanem felfelé és lefelé, ami már nem annyira természetközeli a humán szervezet számára. Ki ugrik ilyen gyorsan felfelé például? Akinek meg nem mondják meg, hogy ez ilyen szar lesz, annak a nap további része el van cseszve (kivéve, ha van humora, mint nekem :D ). Le is teremtettem életem párját, szegényt, mert nem szólt előre, hogy nem fogom élvezni, pedig a koordinációs képességeim hiányáról ódákat zengenek és mozifilmet is csináltak már. (De nem emlékszem a címére, és nem tudom, hol játsszák. :D )

Azért amikor épp a zúgó fejem és pattogó fülem, továbbá kóválygó testem hármasától próbáltam negyedrészben különválva létezni, és sikerült, igencsak lélegzetelállító látványt nyújtott ez a kivénhedt planéta. Ilyeneket:

Így aztán tojtam magasból (szó szerint) arra, hogy visszafelé is csak lifttel lehet menni. Ha meghalok, legalább már láttam Münchent föntről. :D

• Mi van még a toronyban, amiről nem meséltem?
  a. Elvis-rockmúzeum és kávézó
  b. Időjárás-állomás
  c. Mindkettő.

(Nem hinnéd el, de…
C = Frankón azt hittem, hallucinálok, de nem. A kávézó mellett – sajnos nem próbáltuk ki, nem mertem a már eleve 200-as vérnyomásomra rátolni még egy feketét – egy csini kis rockmúzeum terült el, körbe lehetett járni, de szintén nem foglalkoztam vele, ugyanis – eretnek leszek! – ilyesmit bárhol megcsíphet az ember, de egész Münchent egyben csak a toronyból lehet látni. Így inkább kifele néztem, hátha nem látom többet. :D Az időjárás-állomás pedig alap, mert itt aztán minden donnerwettert közelről szemlélhet az ember. Gondolom, nagy villámcsapkodásban nem lehet felmenni a szabadba, de biztos védve van az alsó, üveges emelet. Fölötte van egy teljes magasságban rácsozott külső, és egy magasabb, könyöklős belső kilátó is, a toronytesten pedig a szabadkilátó részen graffitizhető fal, tele mindenféle kilroy kézírásával – kerestünk magyar szövegeket, de nem találtunk. A feljáróban pedig bemutató szöveg a toronyról, illetve eszméletlen képek a „WetterPhenomenon” azaz Időjárási Jelenség csúcsról, ahogy körbecsapkodják a villámok, vagy előtűnik a ködből.)

Mivel sajnos nem volt túl sok időnk maradni, csak körbejártuk fent a panorámát, mert ez a hétvégénk van, a gyerekek meg már kezdték unni – csak tájkép van, nem mozog? óóóó -, illetve elébe néztünk egy felhőshow-nak, így elindultunk lefelé. A lift pont akkor telt meg, mikor mi odaértünk, így várnunk kellett, és a másik kabin megérkezésekor a következő szöveget hallottuk egy kilépő gyermek szájából: „ó, jaj!” :D Sikerült fal mellé állni, talán úgy könnyebb lesz a lefelé haladás. Az egyensúlyi szervem továbbra sem volt lelkes híve a mozgásnak, de már nem volt váratlan, ahogy szinte „szabadestünk” a kabinnal. (A 7 az majdnem 9,8 ;) ) Kilépve már hiányzott, hogy még egy kört menjünk, hajrá adrenalin, de a józan ész és a pénztárcánk egyhangúlag döntöttek ezügyben: már láttuk, szóval tovább. Azért leültünk a torony bejárata mellé egy kis banán-csoki kombózásra, elvégre az adrenalin és az endorfin megették a triptofánunkat. Közben a barátságtalan felhők szétoszlottak: így megy ez az Alpokalján, amit a hegy küld, azt a völgy megvétózza. Hála Istennek! Egész napos esővel riogatott minket a WetterOnline, de a természet kicselezte a rendszert: hétágra sütött a nap.

Férjem szerint az Olympiaparkra egy napot kell szánni, ennyi nekünk sajnos már nem volt.

Még a torony előtt elnéztünk a tóhoz, amelyben hattyúk és vadszárnyasok úszkálnak békésen. A gyerekek a parton hajtogatták őket, de nagyon szelídek és okosak (a gyerekek is), nem jöttek oda, mikor már látták, hogy nincs nálunk kaja. Csokival hívogatták, de miután felvilágosítottam őket, hogy arra csak az ember gerjed, a madár beteg lesz tőle, és azért nem is jön, mert tudja, ugyanis nem hülye (te odamennél? „Tubitubi, cicicici, méreg, fincsi méreg, gyeree, gyeree!” Dehogyis, madár az, de nem pali-!), szomorúan feladták, Ketteském vérig volt sértve, hogy bannolta a hattyú.

• Milyen érdekességet láttunk még elmenőben?
  a. Utazó Royal Rangereseket (Keresztény Vándorok magyarul), vagyis olyan cserkészeket, akik protestánsok, és Németországban van az európai főhadiszállásuk.
  b. Kézlenyomatos betonplaketteket a tó partján mindenféle celeb és valódi művész tenyérképével és pár sornyi szövegkaparásával.
  c. Egyik sem.

(Nem hinnéd el, de…
B = A teljesség igénye nélkül: Alice Cooper, Kylie Minogue és a REM frontembere is otthagyta a tenyere javát és jópofa szövegeiket, melyeket Egyeském itt-ott „fúj, perverz állatok” felkiáltással díjazott – persze, hogy fuckit, meg középső ujj, meg átlőtt szívecske és társai voltak ott, cizelláltan szőrös kukit nem láttunk, meg olyat sem, hogy hüjepisti, mert magyar előadótól nem készült plakett.)

Voltak még ott vicces táblák a parkban elszórva (kerítésen, vízizúgó-védőgáton stb.), hogy az éppen arra járó ott és akkor csináljon x felülést vagy guggoljon le y-szor, hogy hozzájáruljon az egészséges életmód terjedéséhez és effélék. Szelfizhet is és tegye ki Fészbúkra. Hát ha nem lennék igen gazdag testzsírban és funkcionálisan rokkant, biztos, hogy tornáztam volna kicsit. Szuper ötlet!

Inkább felmentünk a toronyba, meg onnan le, de ez már történelem.

Ha kihagytam valamit, majd beírom ide, nem izgulok, olyan végtelen nyugalom volt ott is, ha visszagondolok, és jókat derülök magamon is. :) Szerintem te is jól szórakoztál, ha meg nem, én legalább kiírtam magamból. Ígérem, jövök még, mert elvileg a szombati utunknak itt még nincsen vége. Miután ugyanis kifelé tartottunk a parkból, és még ott zenélt a klarinétos bácsi, a kürtőskalácsszagnak pedig még mindig nem leltük nyomát, befelé vettük magunkat a belváros egy másik részébe: a Nymphenburger kastélyba, mert az nem lehet, hogy gyerekeim kezéből nem ehetnek hattyúk és egyéb szárnyasok… De ez már a következő történet. :)

Már te is tudod szerintem, mi következik, ahogy én is igyekszem hamarabb jönni:

München, bis bald! ;)