„Diliház az egész világ, és bolond benne minden férfi és nő” – idézhetnénk kicsit átértelmezve Shakespeare-t, de nagyjából illeszkedne az elmúlt időszakra, és ami még előttünk áll. A koronavírus-járvány jócskán megtépázta az idegrendszerünket – olvasó és nem olvasó emberét egyaránt. Mi történik velünk? Visszafordítható-e ez, vagy együtt kell élnünk a változásokkal? Ezen morfondírozom most egy cikk erejéig, tarts velem, ha szeretnél. :)
Előrebocsátom: nem vagyok pszichológus vagy mentálhigiéniás szakember, csak egy lelki gondolkodó entitás, aki valamin mindig agyal, filozofál. Hogy ez jó-e neki vagy bárkinek, azt majd az idő dönti el. Amiből persze mindenkinek ugyanannyi van vagy nincs, hiszen folyton múlik és minden ember számára ugyanúgy fogy.
Irodalomterápia
Most fejeződött be egy szuper beszélgetés a Twister Media íróival, a Bekezdés-klubban az irodalomterápiáról, az írás és az olvasás terápiás, gyógyító, regeneráló hatásairól. Egyetértünk abban, hogy mind az olvasás, mind az írás iszonyatosan fontos ahhoz, hogy mentálisan helyrerázódjunk vagy valamilyen szinten szellemileg jólétben tartsuk magunkat.
Amikor az emberből nem tudom, mi lesz
Egy kedves barátom és üzletfelem írta ki a Facebookon (egy részét emelem ki, ami szerintem mindenkire érvényes):
Úgy gondolom, sokaknak kell (kellene) majd bocsánatot kérniük a megnyilvánulásaikért a járvány elültével. A pandémia mindenkit megpróbál és felszínre hozza az igazi jellemet. Azt, amit békeidőben olyan könnyen leplezünk (vagy amelynek magunk sem vagyunk tudatában).
(Kálmán Ernő)
Amiben most benne vagyunk globálisan, az eddig nem igazán fordult még elő. Persze voltak világjárványok az idők során, de így, ilyen technikai és társadalmi körülmények között még nem éltünk át egyet sem. Ami könnyít a dolgon, hogy nem szakadunk el annyira a külvilágtól a karanténos korlátozások ellenére sem, azonban ez a nehézség is egyben.
Irgalmatlan erejű információáradat bombáz minket mindennap, de mivel leszűkült az a tér, ahonnan beszerezhetjük a napi hírbetevőt, így ezt nem érezzük, illetve a bizonytalan igazságtartalmú vagy konkrétan álhírek is nehezítik eme áradatban való eligazodást.
A közösségi felületeken való részvétel bizonyítottan csökkenti a személyes felelősségérzetet, mivel nem feltétlen kell arcot társítani a kommentekhez, posztokhoz. (Csak az érzet csökken, a felelősség nem!) De így könnyen és esetenként meggondolatlanul szólunk hozzá posztokhoz, vagy írunk magunk bejegyzést, lejjebb adunk az empátiából, a szociális érzékenységből.
Mindegy, hogy olvasók vagyunk, vagy olvasó írók, akár nem olvasó, nem író emberek. Mindannyiunknak megnehezedett az élete az elmúlt másfél évben. Sokaknak beszűkült az élettere, csökkentek a lehetőségei, esetleg anyagilag, egészségileg van bajban. A türelmi küszöbszint alacsonyabb lett, könnyebb átesni a ló túlsó oldalára.
Én most őszinte leszek, eddig is az voltam, de talán sikerül megértetnem magam, hogy miért vagyok ilyen az elmúlt napokban, hónapokban. Ugyanazért, amiért mindenki más is.
(én)
Kifordultam magamból – megírom
Tegnapi nap – egy szavát sem bánom – elszakadt nálam a cérna. Ennek sok oka van, jórészt rajtam kívülállók, amikkel nem tudok, illetve akkor nem tudtam mit kezdeni, és erősen nyirbálta az amúgy is sokat látott, de már keveset bíró idegrendszeremet. Ennek folytán egy közösségi oldalon megnyilvánultam, nem túl szépen – de még mindig vállalom -, az internettechnológiai vállalatok és szoftvercégek közép- és felsővezetőinek lehetséges, alsó végtaggal elkövetett, fizikai bántalmazásával kapcsolatban.
Most hozzátenném, hogy én emiatt senkitől nem fogok bocsánatot kérni, mégpedig azért nem, mert a jelenlegi helyzet, amiben a világ ül, egyáltalán nem jogosítja fel ezeket a vezetőket arra, hogy a korábbi, vadkapitalista eszméiket továbbgurítgassák. Olyan szinten kimaxolják a hozzám hasonló kisemberek kizsigerelését és ellehetetlenítését, amit én a ius murmurandi, azaz a morgás jogán nem vagyok hajlandó eltűrni. Ebben a válsághelyzetben nem! És igen, nyíltan leírom, amit érzek, nem gondolok azokra, akiknek a családját vagy ismerőseit esetleg bánthatná az én kiszólásom.
Ők vajon gondolnak rám, amikor egy megvásárolt szoftvert használhatatlanná tesznek, vagy amikor kétszer fizettetnek meg velem valamit? Miközben az anyagi lehetőségeim nagyon durván beszűkültek és elég komoly betegségből lábadozom? Nem hiszem.
Ennek ellenére nyilván nem megyek és valósítom meg, amiket leírtam. Egyrészt valószínűleg félúton megsajnálnám őket, mert vagyok annyira szerencsétlen, hogy több empátiát kaptam a Jóistentől, mint ravaszságot. Másrészt meg tudom, hogy ez nem megoldás, ám akkor leírni és kifújni magamból pont elég volt.
Írni, írni, írni
- Éppen ezért nagyon fontos, hogy – ahogy Tarja Kauppinenék a klubban elmesélték :) – foglalkozzunk a traumaírással, azaz azzal a fajta terápiás közlésmóddal, amikor a személyes sérelmeinket vagy az arról szóló gondolatainkat papírra vagy képernyőre vetjük. Igen, talán szerencsés az ilyen nagyon erős hangvételű írásokat inkább egy jelszavazott Q@ÉL& nevű mappába menteni, de most így sikerült. Majd legközelebb megtartom én is ezt magamnak, de valószínűbb, hogy könyvet írok belőle. Van miből.
- Egy másik megoldás erre az asszociatív írás, amit Solymár András író kollégám és mentorom paternál, és ami nekem – grammar pedantnak – annyira nem áll kézre, de másoknak nagyon sokat segít. Ez az „írd le, ami az eszedbe jut, ne javítsd, ne stilizáld, csak vesd papírra vagy képernyőre, ahova jólesik”. Sokszor rettenetes erők szabadulnak fel és múlnak ki a toll felemelésével vagy az enter billentyű lenyomásával. Tulajdonképpen a fenti kifakadásom (yelling-out?) is megfelelhetne egy ilyen asszociatív iratnak, de ez már elég erőltetett lenne, valljuk be. Én azonban pártolom ezt a közlésfajtát, ha menne, magam is alkalmaznám.
Még mindig azt mondom, hogy legyünk emberségesek egymással. Mindenkinek lehet rossz napja, igen, ez tarthat akár több hónapig is.
(a papagáj vagy a magnó)
Az én „hét törvényem” (felvésem a falra, haha)
- Tanúsítsunk empátiát az épp idegbeteggé váló fajtársunkkal szemben is. Legjobb, ha nem szólunk hozzá, hanem megvárjuk, míg lenyugszik. Le fog.
- Görgessünk tovább, ha úgy érezzük, nem tudunk neki segíteni. Az nem megoldás, hogy beszólunk, mert épp megtehetjük, és ezzel még jobban elmérgesítjük az egész helyzetet, szóval se nekünk, se annak a szerencsétlennek nem lesz jobb.
- Ne álljunk bele parttalan, öngerjesztő veszekedésekbe.
- Menjünk, olvassunk egyet.
- Kezdjünk el írni.
- Foglaljuk el magunkat valami kreatívval.
- Végső esetben húzzunk el aludni.
És talán akkor könnyebb lesz kibírni a bezártságot, amin túl vagyunk, meg ami még előttünk áll. Mert még van bőven, ebben sajnos biztos vagyok.
Vajon visszatérhet-e, ami régen volt, vagy együtt kell élnünk a változásokkal?
Amikor majd ez az egész véget ér, felvesszük a legtarkább ruhákat és ezért senki nem fog minket a hátunk mögött megmosolyogni.Amikor majd ez az egész véget ér, a kamaszok viháncolását kedvtelve fogjuk hallgatni reggelente a tömött buszokon.Amikor majd ez az egész véget ér, mise után még hosszasan fogunk beszélgetni mindenkivel a templom előtt.Amikor majd ez az egész véget ér, kávéházak teraszán fogjuk szürcsölni a jeges limonádét, és olyan apróságokon fogunk csupán bosszankodni, hogy megint csak hülye celebshowkat lehet találni minden egyes tévécsatornán.Amikor majd ez az egész véget ér, moziba megyünk és a hűtött, sötét teremben, nagy adag pattogatott kukoricával ölünkben, hollywoodi álmokat fogunk bámulni.Amikor majd ez az egész véget ér, ráérősen fogunk vásárolgatni. Betérünk majd egy cipőboltba, felpróbálunk csak úgy három, csupapánt, tízcentis sarkú, méregdrága csodát, és aztán végigjárjuk a város összes turkálóját, hogy valami kincsre akadjunk.Amikor majd ez az egész véget ér, hétvégén szalonnát sütünk a barátokkal egy tó mellett és a Börtön ablakában-t fogjuk énekelni teli torokból.Amikor majd ez az egész véget ér, koncertekre fogunk menni és a tömeg kellős közepén fogunk izzadtan ugrálni a kedvesünkkel.Amikor majd ez az egész véget ér, egy forró, nyári délutánon egymás után fogunk inni az üvegből és hagyjuk, hogy a napégette vállunk összeérjen.Amikor majd ez az egész véget ér, anyánknál ebédelünk minden vasárnap és nem fogjuk bánni, hogy elkényezteti a kölyköket.Amikor ez az egész véget ér, igyekszünk majd nem gondolni erre az egészre.De addig itthon maradunk.Hogy ez minél hamarabb véget érjen.
(Kovács Zoltán gyűjtése)
Erre írta azt egy harcostársam és egyik szerkesztőm, Sebők Balázs, hogy „alkalmazkodnunk és idomulnunk kell hozzá, mert megváltoztat minket”. Ezzel én is maximálisan egyetértek. Sőt, válaszoltam is neki, a közösségi oldalak – itt a Facebook – visszavonhatatlansági csimborasszója, hogy egy kedves barátom, aki szintén kommentelt ehhez az idézethez még tavaly, azóta elhunyt. Valahogy mindenbe és semmibe nincs beleszólásunk, ami körülöttünk vagy velünk történik, és ezt valahogy fel kell dolgoznunk.
Az a fontos, hogy bármi is kerekedjen ebből a mostani világméretű helyzetből – értelemszerűen még másfél évvel a kezdetek óta sem vagyunk okosabbak, legalábbis én biztos nem -, próbáljunk meg emberek maradni az embertelenségben. Vagy ha nem megy, akkor csak empata módjára hallgatni és megvárni, amíg elül a vihar. Ezen a „szenvesztett” bolygón csak mi vagyunk egymásnak.
Ez van, ezt kell szeretni!
(nagyanyáink)
Írj, olvass, töltődj fel humorral és keresd azok társaságát, akikkel jól érzed magad! Reménykedjünk abban, hogy nemsokára, ha ugyanolyan nem is lesz a világ, de mi képesek leszünk túlélni benne, és élvezni azt, amink még meghagyatott.
(Kép: Facebook / A 2020-as márciusi korlátozások elején Olaszországban gyerekek rajzoltak ehhez hasonló rajzokat, és tették ki az ablakokba, hogy a munkába igyekvő vagy onnan hazajövő egészségügyi dolgozóknak reményt öntsenek a szívükbe. A felirat olaszul „andrà tutto bene” azaz „minden rendben lesz”)