Ma reggel egy csodás értékelés várt engem a Molyon Marianntól, akinek ezúton is köszönöm a kedves szavait és az ajánlását.
És valóban, bennem is felmerült a kérdés: ha máshogy döntenek a regényben szereplő felmenőim, akkor ezt a könyvet franciául írtam volna meg, ahogy a mai posztot is?
C’est très intéressant…
Sokszor szerettem volna, vagy talán még most is szeretnék – jó, igen, még most is szeretnék – az Alpok másik oldalára kerülni, de nem úgy hozta a sors, tényleg. Annyiban nem bánom, hogy akkor nem ismerném ezt a gyönyörű nyelvet, amely szókincsben annyira gazdag és kifinomult, hogy – és bocsássatok meg, hozzám hasonlóan frankofil barátaim – a francia nem érhet a nyomába, na jó, csak kicsit.
Vraiment…
Mindkettő csodás nyelv, de a magyar talán picit jobban.
C’est la vie.
De amúgy kipróbálnám, milyen az, amikor az ember bilingvis, azaz kettőt beszél anyanyelvi szinten. A magyar lehetne az egyik. Most már persze hiába, de ha újra születek, vagy ilyesmi, ki tudja? Megtörténhet.
Még egy darabig ingyenesen elérhető az Emlékkönny, ha szeretnéd elolvasni, még hozzájuthatsz, aztán én szeretném, ha papírba foglalhatnám. Mert ez is megtörténhet, és miért ne történne meg? ;)
Archivált tartalom, mert már elavult – de emlékként itt a helye.