Főleg, ha olvasnak is. Nem vagyok blogger, és nem is szándékom könyves blogot indítani, isten őrizzen! Minden tiszteletem az övék, de egyrészt vannak bőven, ráadásul a leggyengébbek is nálam tízszerte jobb bloggerek, a többiek meg csinálják nyugodtan, mert általuk öregbül az írók hírneve, a miénk, és az értékítéletükben legtöbbször lehet bízni, az olvasói oldalról is. Másrészt nincs nekem annyi időm, csak szeretném, hogy legyen (noooormális vagyok? Így is három emberre való életet élek). Szóval az alábbi értékelést nem azért írom, mert hirtelen én is ráleltem volna az örök könyvesblogger-teremtő elixír ízére. Hanem mert muszáj, és ezzel fennen hirdetem örömömet, hogy annyi idő után végre megint tudok olvasni (nem, időm továbbra sincs sok, szóval… nem vagyok normális, mondtam már?).

Akiknek köszönöm az olvasási blokkom elvételét, örökké hálás leszek nekik:

• Krencz Nóra,
• Tomcsik Nóra és
• Helen Hoang. :)

Értékeléseimet itt elolvashatjátok:

• A követ (Moly)
• A baronet lánya (Moly)
• Helen Hoang: A szerelem egyenlete (Moly)

Aki miatt blogposztot nyitottam, az Helen, és az ő úgynevezett magasan funkcionáló autizmusa, más néven Asperger-szindrómája volt. Kevesen vállalják ezt fel az írói világban, legalábbis én még nem láttam rá példát. Már ezért nagyot nőtt a szememben, és plusz, hogy a főszereplője, Stella Lane maga is „Aspie”, még dobott egyet az élményen. Általa egy kicsit magamat is meg tudtam érteni, és nagyon sokszor egyet is vele, továbbá a saját emlékeim. Nem, mindenkit lelohasztok, de nem találkoztam mongolid-europid félvér eszkortfiúval, vagy ilyesmi :D , de mondjuk volt hasonló élményem, amikor olyan randira készülődtem, ahol a kiszemelt hím humán felmenőivel is találkoztam (jó’vanhát, az akkori pasim és a pasim nevelői, csak imádom a tudományos bikkfanyelvet), és a fejemben pipáltam a négyzeteket: mit nem mondhatok, mit mondjak, hova nézzek, mit csináljak a kezemmel – üljek rá, igen, tényleg jó és megnyugtató érzés, próbáljátok ki -, tiszta para volt. Ezt olvasva akkorát nevettem, hogy majdnem felébredt a család – éjjel olvastam zömmel -, úgyhogy kimentem megszakadni a röhögéstől az előtérbe. De Stellával más szempontokból is nagyon testvérnek érezhettem magamat. Vagy Helennel? Akár. Ahogy viszonyult a csók mikéntjéhez:

Nyelvével Michael valahogy úgy tette magáévá a lány száját, hogy ez a csók egyszerre volt ismerős, de idegen is Stella számára. Egész lényével csókolta vissza és próbálta mindazt átadni a férfinak, amit szavakkal sosem lenne képes kifejezni.

Az eredeti cím The Kiss Quotient, amit én nagyon gyengének éreztem A szerelem egyenletének fordítani. Mondjuk „A csók-együttható”, már jobban ütne, nem? (Nem baj, ha nem. :D )

Ez meg rögtön megdobogtatta a szívemet:

Beszívta apja arcszeszének ismerős illatát. Miért nem lehet minden férfi ilyen? Az apja számára Stella csodás volt és zseniális, és Stellának sem fordult fel a gyomra az apja illatától.

Igen! Apáink illata annyira jó! (Nem a testszag, ne értsetek félre… Az a jellegzetes illat, ami úgy árad belőlük.) És miért nem lehet minden férfi tényleg ugyanilyen?! Én a saját párom illatát magában is imádom, akárcsak Stella. Szoktam pólót is szagolgatni, igen. :) Alsóneműt nem! :D

Én még „mild-abb” Aspergeres vagyok, mint Stella, ezért alapból értem a viccet, de van, amikor nem. Komolyan tudom venni a dolgokat, amíg azt nem mondják, „csak vicceltem”. És ha kérdeznek, válaszolok, ha kell, kimerítően, de ha nem kell, akkor is. Hazudni én sem tudok… Cuccokat magamnál hordani, és ebből vicces jeleneteket keríteni annál inkább.

A lány kihúzta a hitelkártyáját a ruhája felső részéből. Michael felé nyújtotta, majd elnevette magát attól, amilyen meglepett vigyorral bámult rá a férfi. – Nem tudtam máshová tenni.
A férfi felcsúsztatta a kezét a lány hátán, és közelebb húzta.
– Mi más van még ott? – kérdezte, miközben belenézett a szerény dekoltázsba.
– A jogosítványom.

Szóval imádom Stellát és vele együtt Helent. :)

Várom már, hogy megismerjük Kai történetét is, aki egy másik autizmus-spektrum képviselője, talán kicsit erősebb, mint Stella. Sajnos csak jövő januárban jön, és számomra nem derült ki, hogy magyarul, vagy csak angolul.

Azért beszerzem az angolt e-bookban, ha a fene fenét eszik is. ;) Főleg, mert szerintem a fordítás itt-ott döcögött, illetve a szöveggondozás csapnivaló volt. Ebben speciel tudok segíteni! ;)

Nekem Michael Phan/Larsen is enyhén Aspergeresnek tűnt, Hoang asszony nem tudott kibújni a bőréből (igen, a srác ki tudott, nem is egyszer, csapjuk le ezt a poént, köszönöm, megvolt, ugorjunk XD ). És benne is annyira magamra találtam ebben a részletben:

Kilógott közülük világos bőrével és kevésbé ázsiai vonásaival, ahogy iskolatársai közül is kilóghatott, csak az ellenkező okból. Milyen lehetett vajon, hogy sehová nem illik egészen?

Eleve betege vagyok a multikulturalizmusnak  – csodálkoztok? Francia, lengyel, német, kun, dalmát, erdélyi és cigány felmenőkkel? :D -, és annak a ténynek is, amikor valaki sehova nem tartozik igazán. Sose leszek francia, ahogy a cigányok közt is gádzsi maradok… Normálisnak túl kattant vagyok, Aspergeresek között meg túlságosan neurotipikus.

Imádtam Michael anyját, Me-t (Mami), akinek Anh volt a keresztneve. Leginkább azért, mert számára Stella minden hibája ellenére nem egy furcsa lány volt, hanem egy decens, értékes nő, és legyen ez a végszó:

Túl sok nő volt az életedben, Michael. Nem kell száz barátnő, egy is elég. Egy igazán jó.

---

Archivált tartalom, bár ez nem avult el – de emlékként itt a helye.